4. Fejezet

Hétfő. Elegem van. Itt a vége, nem bírom. És még csak november volt. Alapjában véve szerettem az őszt, de az iskola lefárasztott. Ma is hajnali 3 órakor keltem, természetesen a rémálmok ma sem hagytak békén. Pár órán át olvastam, de végül meguntam a semmittevést és készülődni kezdtem. Reggeliztem, fogat mostam, felöltöztem… Fekete, Slipknot felirattal ellátott pólót kaptam magamra, ehhez társult a jól megszokott farmer és a tornacipő. Még egy fekete dzsekit is magamra vettem. Monoton végeztem a dolgomat. Mikor elkészültem még csak 6 óra volt. Kimentem a lakásból és a hátsókertbe mentem. Előkaptam a gereblyét és elkezdtem a leveleket kupacba gereblyézni. A kertben 3 hatalmas bükkfa állt, mióta az eszemet tudom itt voltak. Jelenleg gyönyörű vöröses színben pompáztak. Mikor kicsi voltam sokat ugráltam a puha levélkupacokba, ma már felhagytam ezzel a szokásommal. Halkan egy Disturband számot kezdtem dudorászni. A dudorászásból később üvöltés fakadt, ha nem lett volna ilyen korán talán még rám is szólnak. Fel sem tűnt, hogy Miss. Cook a teraszán ücsörög. Mosolygott. Szinte mindig gyengéd gyöngymosoly ült az arcán. Kedves nő.
- Milyen durva zenéket énekelsz te? – kérdezte kis idő múltán.
- Csak rock. – vontam meg a vállam.
A jámbor arcú asszony, sugárzó tekintetét rám emelte.
- Helyes a fiú igaz e? – kérdezte szelíden.
- Hogy? – nem kapcsoltam.
- Daniel.
Az új szomszéd említésére libabőrős lettem és akarva akaratlan vigyorogni kezdtem.
- Tudtam én. – állapította meg Miss. Cook elégedetten.
- Mit is? – kérdeztem arrogáns hangvétellel.
Az asszony nem mondott többet. Belibbent a házába. A fejemet csóváltam és folytattam a dalolást. A leveleket egy nagy kupacba húztam. Mikorra már úgy véltem tökéletes becsoszogtam a lakásba. Fél 7 óra volt. Gyorsan felkaptam a cuccomat és elindultam az iskolába. Mint mindig, most is gyalog mentem, vagy 1 óra oda az út. Lassan sétáltam, közben a gondolataimba révedtem. Fel sem tűnt, hogy Daniel dudál nekem. Mikor végre hajlanó voltam rá figyelni felsóhajtott.
- Na végre. Azt hittem megsüketültél. Szállj be. – invitált be a vörös mercury monterey cupe-ába.
Megcsodáltam az autót majd beültem az anyósülésre. Sokáig egyikünk se szólt.
- Öm, köszönöm. – nyögtem ki végül.
- Semmiség. – Daniel arcán egy apró, megkönnyebbült mosoly jelent meg.
Egy pillanatra felém fordította a fejét, ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Az autó egy fának csapódott. Légzsák nem volt benne. A fejem a műszerfalnak csapódott, több helyen fájt az oldalam és a karom. Lassacskán elszivárgott minden életerőm. A világ kezdett elsötétülni, egyre homályosabbá vált minden. Végül már csak azt éreztem, hogy valami szívja el a lelkem, egyre üresebb lettem belül. De az a valami néha megakadt, mintha küzdött volna magával. Az első gondolatom az volt, hogy meg fogok halni, de nem így történt.

Egy kórházi szobában ébredtem, az oldalamon é a fejemen kötés volt. Csodák csodájára semmim nem tört el. A kötéseket jobban szemügyre véve valami fekete folyadékot fedeztem fel rajtuk. Ahogy egyre jobban vizsgáltam rájöttem, hogy az vér, az én vérem. A szemeim ijedten kikerekedtek. Ez meg mi? Mi történt velem? A szívem körül jeges hártya képződött, félelem kúszott fel a torkomon, jeges borzongás futott végig minden ízületemen. A rettegés és a tudatlanság miatti félelem eluralkodott rajtam. Pánikrohamot kaptam és a sötétség ismét maga felé húzott.

Mikor ismét felkeltem még mindig a kórházi ágyban feküdtem, de ezúttal egy jeges kéz markolta a ball csuklómat. A szemem sarkából lepillantottam. Daniel volt az, a gyomromban ezer bomba pukkant szét. A fejét lehajtotta ezért szőke haja a szemébe lógott. Olyan gyermekien nézett ki. Előtört belőlem az undok énem és cinikusan felröhögtem.
- Minek szorongatod a kezemet? – kérdeztem vigyorogva.
Daniel egyből válaszolt.
- Én legalább aggódom érted, nem úgy, mint az anyád.
Felhorkantam, most tűnt csak fel, hogy anyám nincs itt. Ez azért meglepett. Mióta az eszemet tudom, csak ketten vagyunk, csak ő volt nekem, most mégis Daniel szorongatja a kezemet nem ő. Durcásan felhorkantam és a 45°-os szögben elforgattam a fejemet. Csak játszottam és ezt Daniel is megértette. Erősebben markolt rá a kézfejemre, erre felszisszentem. Ekkor eszembe jutott a fekete vér. Megnéztem a kötéseimet és még mindig fekete vérben tocsogtak. Rettegve hunytam be a szemem. Daniel aggódó arckifejezéssel nézett rám, a kezét gyengéden a bordáimon lévő kötésre helyezte. Furcsán meleg és bizsergető volt az érintése, talán még meghitt pillanat is lehetett volna ebből, ha nem ront be Will az ajtón, mint valami birkózó és nem löki le Danielt a székről.
- Tessa Jenkins! Mit képzelsz? Meg akarsz talán halni? – kérdezte mérgesen Will, a hangjából az aggodalom is kivehető volt.
- Még élek. – horkantam fel.
A legjobb barátom kezét ütésre emelte és egy pofonnal jutalmazott. A lélegzetem is elakadt. Will megütött, sosem tett ilyet, most mégis miért? A karom megfeszült, a kézfejem pedig ökölbe szorult. Meglendítettem a kezemet és a csontos öklöm Will állkapcsának vágódott. Alig lehetett látni a mozgásomat, kiugrottam a kórházi ágyból és elborult aggyal püföltem Willt. Eszelősen nevettem. Arra lettem figyelmes, hogy valaki rángatni kezd.
- Ne érj hozzá. – rivalltam a mögöttem állóra és neki is behúztam egyet. Mikor megfordultam anyám félelemtől csillogó szemével néztem farkasszemet. Az ajka felrepedt ott ahol eltaláltam. Dühöm csillapodott és a sötétség is kihunyt a szívemben. Erőtlenül lélegeztem majd lerogytam a földre.
- Tessa, mit műveltél? – suttogta az anyám, a hangjában színtiszta rettegés, és egy kis gyűlölet is hallható volt.
Megrökönyödve figyeltem amint segít Willnek engem pedig otthagy a földön és villámló pillantásokat lövell felém. Megrémültem, nem anyámtól, hanem magamtól. Sosem tettem ilyet, most mégis, úgy viselkedtem akár egy pszichopata, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy élveztem. Élveztem, ahogy Will vörös vére kibuggyan és végigcsorog a kezemen, élvezettel hallgattam, hogy anyám félve beszél hozzám. Mindezt élveztem. A kórteremben ketten maradtunk, én és Daniel. Durva gondolat futott át az agyamon. Mi lenne, ha megölném? Az ötletet hamar elvetettem, bár titkon vágytam rá, hogy kést mártsak Daniel szívébe.
Daniel egy idő után felém indult, a kezét nyújtotta felém én pedig szótlanul engedtem, hogy felrántson. A bőre puha és meleg volt, bizsergett az egész testem. Csendben letelepedett egy székre, én a kórházi ágyra ültem.
- Miért bántottad Willt? – a kérdése meglepett. Mi köze hozzá?
Válasz helyett csak felhördültem.
- Gondoltam, magad sem tudod.
Fájt, amit mondott, mivel igaza volt. Nem tudtam miért bántottam a legjobb barátomat, ahogy azt sem tudtam miért fekete a vérem. Daniel fölkelt a székről és mellém lépett, megfogta az oldalamon lévő kötést és mormogni kezdett. Miután befejezte a véres kezével egy számomra ismeretlen rúnát rajzolt a homlokomra. Nem értettem mit művel viszont azt éreztem, hogy valami nagyon erős, láthatatlan valami elkezdi begyógyítani a sebeimet. Ismét jeges hártya kezdett képződni a szívem körül, kapálózni kezdtem. Daniel elkapta a kezemet és megszorította, de én továbbra is mocorogtam. Ekkor fogta magát és egész testével rám dőlt, így már moccanni sem tudtam. Nem volt más választásom, felsikítottam, de ő ezt megoldotta annyival, hogy befogta a számat. Ekkor beleharaptam a kezébe, felszisszent és elengedett.
- Mit műveltél? – kérdeztem remegő hangon.
- Majd megtudod. – vigyorgott és azzal kilépett a kórteremből.
Utána akartam rohanni, de valami visszatartott, 5 percig csak ültem némán és mozdulatlanul. Végül anyám jött be hozzám és arcon vágott. Ki hitte volna, hogy ilyen erő lakozik a vékony karjaiban. Az ütés ugyan fáj, és el is terültem a földön, de csak röhögni tudtam. Eszelősen nevettem, anyám reszkető végtagokkal hagyta el a szobát, vissza se nézett rám.

3. Fejezet

Sziasztok!

Végre itt vagyok a 3. fejezettel, sokáig tartott, de megvagyok, kicsit rövidke lett, de azért remélem tetszik nektek is :) Jó olvasást! És ha már itt vagy hagyhatnál pár lábnyomot akár a chatben akár a kommentben.

Will ijedten meredt rám.
- Tessék? – a hangja remegett.
- Sajnálom… - nem tudtam mit mondani, kirohantam a szobából, nem én voltam az együttérzés mintaképe. A történtek után nem voltam képes Will szemébe nézni. Szükségem volt egy kis magányra. Kiléptem a kórház ajtaján, a hűvös, októberi szél belekapott a hajamba. Megborzongtam, az álmos kisvárosra hátborzongató köd szállt le. Ismét megborzongtam. Az utcák kihaltak voltak, a lakásokban sem pislákolt fény, az utcalámpák sem világítottak. Az orromig sem láttam. A külváros felé vettem az irányt, a házunk felé. Lassan bandukoltam, házak sorát hagytam magam mellett. Egyre sötétedett és a köd is sűrűsödött. Már csak az ösztöneim vezéreltek. A szél ijesztően súgott, egyre szaporábban vettem a lépteimet. Egy árnyák suhant el előttem. Rettegtem, hogy megismétlődik e a tegnapi.
- Figyellek. – suttogta valaki a hátam mögött. Futni kezdtem, majd pár másodperc után egy férfinak ütköztem. Vakmerőn néztem a szemébe, de csak Will apját pillantottam meg.
- Derek? – vontam fel a szemöldököm. Tudtommal Európában volt. – Hogy kerül ide?
- Előbb jöttem haza és értesítettek a szomorú hírről. – Derek fájdalmasan sóhajtott majd a kórház felé indult. Én hazafelé baktattam. Agyam folyamatosan az árnyon kattogott, meg persze azon, hogy miért nem hallottam Bernadett lelkének sikolyát. Eddig mindig hallottam, ha valaki meghalt. Most miért nem? Ezen mélázva sétáltam tovább a házunk felé. Mire hazaértem már-már lihegtem, nem volt jó ötlet ennyit gyalogolni. Anyám már várt rám.
- Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte idegesen.
- A kórházban. – anyám erre persze felkapta a fejét.
- Mit kerestél te ott?
- Willnél voltam. – morogtam az orrom alatt majd felrohantam a szobámba. Bedőltem az ágyamba, a szemeim leragadtak, az agyam kikapcsolt én pedig fejest ugrottam az álmok világába.

Kótyagos fejjel ébredtem, a karomat és a lábamat ólomsúlyúnak éreztem, mint egy zombi, úgy közlekedtem. Az utam egyből a konyhába vezetett. Anyám kávéval várt. Nem szokott ilyet csinálni, vizslatón bámultam rá. Az arcát együttérzés és szomorúság torzította el. Valószínűleg értesült Bernadett haláláról. Így már van értelme a kávénak is. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, így még elnyúzottabbnak néztem ki, végül nem is próbálkoztam tovább, csak elvettem a kávét és lezuhantam az egyik bárszékre. A meleg égette a torkomat, gyorsan felhajtottam a híg löttyöt majd visszasurrantam a szobámba. A fejem tompán zúgott, a gyomrom émelygett. A gyomorsav felszökött a nyelőcsövembe és erősen marta azt. Az ágyra vetettem magam. Pillanatok alatt visszaaludtam.

Álmodtam. Egy tükröt láttam mely egy másik „világba” vezetett. A tükörből démoni kezek nyúltak felém és egy mély hang egyre csak suttogott.
- Ne állj az utamba.
A szívem körül jeges hártyák képződtek, az agyam leblokkolt. A karmos kezek ekkor kirobbantak a tükörből és szorosan megmarkolták a kezem. A karmok felhasították a bőrömet. Fekete vér ömlött a sebből. A kezek egyre csak a tükör felé vonszoltak.

Az álomnak itt vége szakadt, zihálva ültem fel az ágyon. A karomon egy alig látható karcolás futott végig. Épp ott ahol az álombéli szörny felsértette a bőröm. Biztos csak felkarcoltam. Kimásztam az ágyból aztán lerobogtam a konyhába. Egy férfias adag szalonnás-hagymás tojást befaltam. Anyám persze lelépett otthonról. Az utóbbi időben keveset tartózkodott itthon és, ha még is itt volt, akkor csak veszekedtünk. Hát igen, nem valami jó vele a kapcsolatom, bár azt meg kell hagyni, furdal a kíváncsiság hová léphet le. Mivel még semmit nem tanultam előszedtem a cuccomat és leültem az íróasztalomhoz. A széken görnyedve tanultam a biológiát. Még az a szerencsém, hogy minden elég könnyen a fejembe megy. Délig tanultam, akkor lecsoszogtam ebédelni. Anyám még mindig nem ért haza. Még neki sem láttam az ízletesnek ígérkező rántott csirkecombomhoz, amikor valaki kopogtatott. Lemondóan felnyögtem majd a bejárati ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam az ajtót és legnagyobb meglepetésemre Daniel zöld szemével találtam szemben magam. Meglepettségemben azt sem tudtam mit mondjak.
- Adsz kölcsön tojást? – kérdezte Daniel mély, búgó hangon.
Még mindig nem ébredtem fel a sokkból. Tojást? Tojást akar? Megráztam a fejem.
- Persze. – böktem ki végül.
A hűtőhöz szaladtam és szégyenemre nem találtam benne tojást. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy reggel még volt.
- Bocs, de…ööö… nincs itthon. – magyarázkodtam.
Daniel tréfásan elmosolyodott, mintha tudta volna, hogy nincs tojásunk.
- Persze, hogy nincs, hisz anyukádtól kértem el reggel. Most akartam visszahozni, gondoltam kicsit megtréfállak. – nyújtotta át nekem a félig üres dobozt.
A kezem meglendült és a fiú arcán nagyot csattant. Daniel ijedten hőkölt hátra.
- Ezt miért kaptam? – nézett rám kisfiús mosollyal az arcán.
- Még kérdezed? – feleltem és bevágtam az orra előtt az ajtót.
Nem szerettem, ha vicc tárgya vagyok.

OFF-Írók és olvasók

Sziasztok!

Csatlakoztam egy kampányhoz amit a Hotel Blue Pearl kezdeményezett.

Egy kezdeményezést szeretnék elindítani, ami a blogírók és -olvasók közti kapcsolat kialakítását támogatja. Tudom, hogy már többen is megpróbálkoztak hasonló kampányokkal, de én úgy látom, hogy még mindig van mit javítani a helyzeten. 

 Szeretnéd, ha sok olvasód lenne? Naná, máskülönben mi értelme van a blogolásnak? Mindenki azt szeretné, ha százával özönlenének az oldalára a feliratkozók, és egész napos elfoglaltságot jelentene neki válaszolni a dicsérő kommentekre    de valljuk be, ez ritkán teljesül, és akkor se biztos, hogy azok a blogok kapják meg a rivaldafényt, amelyek a legjobban megérdemelnék. Egészen biztos vagyok benne, hogy te is voltál már dühös vagy csalódott, mert nem gyűlt össze elegendő mennyiségű pipa, komment, oldalmegjelenítés a legújabb bejegyzésedhez... de belegondoltál már abba, hogy te mint olvasó miként működsz? Hány blogra iratkoztál fel, hány helyen hagytál nyomot magad után? Hány oldalon tanúskodsz olyan aktivitásról, mint amilyet te elvársz a saját követőidtől? Mégis hogy várod el, hogy rengeteg megjegyzés érkezzen a részeid alá, ha te se kommentelsz sehová?

 Talán abszurdnak tűnhet a gondolatmenet, miszerint ha te sok helyen válsz lelkes rajongóvá, akkor a saját blogod is népszerűvé válik, de hidd el, van benne logika. A mai blogvilágban túl sok író jut túl kevés olvasóra, és csak úgy növelheted ez utóbbiak számát, ha te magad is azzá válsz. De ha csak abba gondolsz bele, hogy mennyire fel tudnád dobni egy idegen blogger napját csak annyival, hogy pötyögsz neki néhány elismerő sort   akkor azt hiszem, már megéri csatlakozni a kezdeményezéshez.

 És hogy miért lesz érdekes ez a kampány? Talán azért, mert egyszerre kell íróként és olvasóként működnöd, amit azt hiszem, eddig nem sokan vártak el a bloggerektől. 

Mit kell tenned, ha csatlakozni akarsz?

•  Tedd ki a  plecsnit a saját blogod modulsávjába! Jó, tudom, egy kicsit nyomi, de a szándék a fontos :) Nem akartam túlcsicsázni, hogy ne üssön el egyik blog kinézetétől sem, és azt hiszem, ez  a világosszürke még bármelyik színvilágú designba belefér. A kép irányítson át erre a bejegyzésre, hogy mindenki tudja, miről van szó pontosan! (Ha nagyon jót szeretnél cselekedni, akkor egy komment formájában jelezheted nekem, hogy beszállsz a kampányba, de ez természetesen nem kötelező)

• Nézd át a blogodat, és irts ki belőle mindent, ami az olvasókban rossz benyomást kelthet! Ne legyen nagyképű, fellengzős fülszöveged, ami "egyedi, nem sablon, nagyon izgi" sztoriként mutatja be a történetedet! Ne közöld az olvasóiddal, hogy a negatív kommenteket törölni fogod, vagy hogy csak ötcsillagos, százezer feliratkozóval rendelkező, Nobel-díjas blogokat vagy hajlandó kitenni cserének!
• Értelemszerűen tabu a komment- és pipahatár.
• Ne nyafogj, amiért olyan kevés nézettsége lett a legutóbbi bejegyzésednek. A rendszeres olvasóid nem érdemlik meg, akik meg elhanyagolják a blogodat, azok úgyse fogják látni a panaszáradatodat.
• Mindig válaszolj minden kommentre! Még akkor is, ha csak annyit írtak, hogy "nagyon jó, kövit!", mert ők is megérdemlik a reakciódat. Ha pedig jó szándékú kritikát fogalmaznak meg a blogoddal kapcsolatban, akkor pláne ne az legyen az első gondolatod, hogy kitöröld a megjegyzést, hanem gondolkozz el rajta, és ha úgy látod, hogy igaza van, fogadd meg a tanácsait!
• Nézd át az általad követett blogok listáját! Hányszor írtál nekik kommentet? Akadnak olyan blogok is, amikre csak hirtelen felindulásból iratkoztál fel, de azóta egyszer se nyitottad meg őket? Most itt a nagy lehetőség, hogy az összesbe beleolvass, és véleményt hagyj magad után. Ha az általad írt komment végére odabiggyeszted, hogy az Írók és olvasók kezdeményezés keretében írtad ezt a megjegyzést, akkor még több emberhez eljut az ötlet, és akár egyre több blogíróból válhat olvasó. Gondolj csak bele, milyen jó érzés lenne, ha egy olyan kampány végett gyarapodna meg a feliratkozóid száma, amiben te magad is részt veszel!

És az utolsó szabály, ami az összes közül a legkülönösebb, de egyúttal a leghatékonyabb is...

• Új feliratkozód van? Nagyszerű! Keresd meg a Rendszeres olvasók közt a profilját, és nézz be az általa vezetett blogokba! Nincs mit vesztened vele, viszont az is lehet, hogy egy igazi kincsre fogsz akadni. Ha tetszik az ő blogja, értelemszerűen fel is iratkozhatsz vagy tudathatod vele, hogy hol találtál rá az oldalára    hidd el, nagyon jól fog neki esni. Még az is lehet, hogy egy igazi barátra fogsz akadni a személyében, hiszen a közös érdeklődési kör már adott. A blogvilág hihetetlenül szürke és öncélú lenne, ha közben nem lépnénk kapcsolatba más emberekkel, akik aztán a barátainkká is válhatnak. (Persze, ez nem egyenlő a "feliratkozok a blogodra, ha te is követed az enyémet" biznisszel, amit amúgy mélységesen elítélek; ez nem üzleti, hanem szimpátiaalapon fog működni, hiszen csak arra az oldalra kell feliratkoznod, ami tényleg tetszik). A következő bejegyzésed elején aztán meg is köszönheted neki, hogy az olvasóddá vált.

2, fejezet

Sziasztok!
Íme a 2. fejezet is kint van. Remélem tetszik, jó olvasást!

Mikor kiléptem az ajtón a jeges borzongás futott át rajtam, a szél belekapott a hajamba és át fújt a kabátomon. A távolból egy sikolyt hozott a szél, nem léleksikolyt, valódi halálsikoly volt. Nem gondolkoztam, az adrenalin végigáramlott a testemen, megtöltötte minden porcikámat, a hang irányába kezdtem rohanni. Az érzékeim kiélesedtek, a szívem hevesen vert. Behunytam a szemem és az ösztöneimre támaszkodtam. Gyorsabban futottam, mint valaha, a szél fütyült a fülem mellett. Mikor lelassítottam már nem hallottam a hangot, egy erdő mélyén álltam, nem tudtam, hogy erre jövök, de ott voltam. Mint egy ijedt állat, ide-oda kapkodtam a fejemet. A hátam bizseregni kezdett, valaki volt mögöttem.
- Végre itt vagy. – lihegte egy fásult hang. Gyorsan megfordultam a tengelyem körül, de nem láttam senkit. Csak a bokrok és a fák lombjai mozogtak az erős szélben. Valaki megérintette a vállamat.
- Még találkozunk. – suttogta a fülembe az a fásult hang. Ismét megfordultam, de megint nem láttam semmit. A szívem úgy kezdett verni, mint egy ijedt nyúlnak. Jeges félelem és düh markolt a szívembe. Az agyam teljesen elborult, tomboltam, a tehetetlenség, a félelem és a harag olyan erővel robbant ki belőlem, mint még soha. Egy hihetetlen erejű lökést éreztem aztán minden elsötétült.
Reggel az erdőben ébredtem, körülöttem minden meg volt égve, akárha egy erdőtűz tombolt volna, csakhogy ez kör alakban pusztított. Bágyadtan néztem körbe, nem értem mi történt, talán én tettem, talán valaki más. Felálltam a kemény földről, szét voltam esve, a hajam kuszán hullt a vállamra, a ruhám és az arcom koszos és sáros volt. Még néhány levél is rátapadt a hajamra. Nem mehetek így haza. Vettem egy mély levegőt és a külváros felé indultam. Megálltam Miss. Cook háza előtt és bementem, besiettem a fürdőbe és lezuhanyoztam. A meleg víz megnyugtatta a bőrömet, jó volt felfrissülni. Még le sem tusoltam mikor hirtelen nyílt az ajtó és Daniel lépett be rajta, még szerencse, hogy el volt húzva a zuhanykabin ajtaja. Daniel kikerekedő szemekkel nézett körbe.
- Tessa, igazán mondhattad volna, hogy itt vagy. Mit keresel itt egyáltalán? Az este úgy elrohantál.
- Kimennél? – morogtam az orrom alatt.
Daniel csak most kapcsolt, kisslisszolt a fürdőből én pedig tovább folytattam a zuhanyzást. Megmostam a hajam és az arcomat, felkaptam a ruháimat majd kiléptem a fürdőből.
- Bocs. – csak ennyit mondtam Danielnek és már ott sem voltam, rohantam haza.
Anyám még aludt, gyorsan felslisszoltam az emeletre és bedőltem az ágyamba. Azt reméltem álmomban menedéket találok a valóság elől, tévedtem, csak rosszabb lett.
Ismét az erdőben voltam, ugyanúgy este volt és a szél is kegyetlenül fújt. Egy árnyalak bukkant elő a fák közül, egyre közelebb és közelebb jött hozzám majd megfogta a torkomat és… elkezdte a lelket „kiszívni” belőlem. Az alak egyre csak vigyorgott és nevetett.
- Én mondtam, hogy még találkozunk. – vigyorodott el a rémség azzal eltűnt.
Én újra a valóságban találtam magam, de az álom okozta sokk még ott motoszkált bennem. Anyám már fent volt, a konyhában zörgött, lerohantam hozzá.
- Szia. – köszöntem neki megjátszott boldogsággal.
Anyám szigorúan rám nézett.
- Hol jártál az este?
- Bocsi, bealudtam a filmen. – hazudtam.
Anyám megenyhülten nézett rám. Megsimogatta a vállamat.
- Ne aggódj már annyit. – legyintettem.
- De aggódok, hiszen a lányom vagy. – mordult fel anya.
A szemeimet forgattam és a telefonhoz léptem, Willt tárcsáztam, nem vette fel.
- Anya, elugrok Willhez. – kiáltottam és kiszaladtam a házból.
A szél, akárcsak tegnap, most is süvöltött. Összehúztam magam a kabátomban és úgy futottam egészen Willék házáig. Nem olyan volt a lakás, mint tegnap, az ablakok betörve, az ajtó tárva nyitva, belül sem volt jobb a helyzet, a bútorok felforgatva, és ami a legrosszabb egy hulla hevert a kanapén, nem Willé volt azt megállapítottam. Sokkal inkább Bernadetté volt. Üresség és harag keveredett bennem. Ismét tehetetlennek éreztem magam. Will! Hol van Will? Idegesen jártam körbe a házban, mint egy mérgezett egér, végül a padláson bukkantam rá Will ájult testére. Nem halt meg! Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Azonnal hívtam a mentőket. 20 percbe tellett, de a mentők ellátták Willt, a rendőrök is kijöttek és elvitték Bernadett hulláját. Furcsa mód csak ürességet éreztem, Bernadett szinte az anyám volt, de mégsem éreztem bánatot, csak hiányérzetet. Valami megszokott kilépett az életemből, de csak ennyi. A rendőr kérdezett párat, majd hazaküldött, bár én inkább Willel maradtam volna.
Otthon egy szót sem szóltam anyámhoz, csak felsétáltam a szobámba és az ágyra dőltem. Magányra volt szükségem, átgondolni a dolgokat. Az árny, az álom és ez nem lehetnek véletlen egybeesések. Nem tudtam gondolkozni, lesiettem hát és átmentem a szomszédba Miss. Cookhoz. Talán ő tud valamit. Felvettem a dzsekimet és elmentem. Besiettem a vendégszobába, leültem az ágyra és Miss. Cookot szólítgattam.
- Itt vagyok Tessa, nem kell annyira sürgetni. – hallottam meg Miss. Cook bársonyos hangját.
- Miss. Cook, furcsa dolgok történnek. –sóhajtottam.
- Drágám, mi a baj? – kérdezte Miss. Cook.
- Először az árnyalak majd az álom és végül az ami Willel történt. Ez nem véletlen, sötét erők mozgolódnak, érzem.
Miss. Cook mély levegőt vett.
- Drágám… - Miss. Cook nem fejezhette be a mondatát mivel nyílt az ajtó és Daniel belépett a szobába. Pizsama volt rajt, a haja kuszán szerteágazott, szívdöglesztő volt.
- Magadban beszélsz? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- Ne… igen. – vágtam rá gyorsan.
- Hát, ha már úgy is felébresztettél nincs kedved velem reggelizni? – kérdezte Daniel egy csábos mosoly kíséretében.
- Miért is ne. – erőt vettek rajtam a hormonok.
Daniellel lementük a konyhába, Daniel tojást és bacont sütött. Elém tett 3 tojást és 4 bacont én meg falni kezdtem, mint aki 3 napja nem evett. Daniel vizslatón nézett rám, úgy mért végig, hogy beleborzongtam, a nyakamon felállt a szőr. Egy idő után zavaró volt a csend.
- Hát… én megyek is. – nyögtem aztán felálltam az asztaltól.
- Ne, maradj. – Daniel gyorsan hadarta a szavakat.
Nem is figyeltem Danielre, kirohantam a házból és egyenesen bevetettem magam az erdőbe. Vissza akartam térni a tegnap esti helyre, muszáj körülnéznem. Az eső kicsit csöpögött, de ezt leszámítva tiszta volt az idő, gyorsan futottam, a talpam alatt recsegett az avar, a fák elszáguldottak mellettem. 10 percnyi futás után a tisztáson találtam magam, a fák körben meg voltak égve, akárcsak az este. Leültem a földre és körbe forgattam a fejem. Hirtelen roppant mögöttem az avar. Gyorsan felugrottam a földről és körbekémleltem, semmi nem mozdult. Biztos csak egy állat. Vissza akartam ülni a földre, amikor valaki elkapta a vállamat. Gondolkozás nélkül ütöttem, egy emberi arcot találtam el. Felnéztem a támadómra, Daniel volt az.
- Követtél? – kérdeztem indulatosan.
- Igen. – nézett rám csalfa mosollyal Daniel.
Erre én is elvigyorodtam, de a jókedvem hamar elillant mikor eszembe jutott Will. Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, csak Will járt a fejemben. Az izmaim megfeszültek, de én száguldottam tovább. Egészen a kórházig rohantam, pedig az jó pár kilométerrel arrébb volt. Berontottam Will kórtermébe, a fiú már éber volt.
- Will! – egyből Will nyakába ugrottam.
- Tessa, mi történt?
- Anyukád… - ekkor eszembe jutott, hogy talán nem tud róla, nem nekem kéne közölni.
- Mi van anyával?
Ha már belekezdtem folytatom.
- Meghalt. – érzelemmentesen böktem ki ezt a szót, Will kikerekedett szemekkel nézett rám, egy kövér könnycsepp gördült le az arcán.

Díj#1

Köszönöm a díjat az Egy démon szerelme-nek.

Szabályok:

1.Köszönd meg a díjat és tedd ki, hogy kitől kaptad
2.Olvasd el annak a blogját akitől kaptad

3.Írj 12 dolgot az illető blogjáról

4.Írj 12 dolgot a saját blogodról

5. Válaszolj 12 kérdésre

6.Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban

7.Kommentelj annak a blogjára akitől a díjat kaptad

8.Cseréljetek linket

9.Tedd ki a matricát jól látható helyre

12 dolog az Egy démon szerelme blogról:

1. GYÖNYÖRŰ design és fejléc

2.Tetszik, hogy démonok és "féldémonok" vannak benne

3.A karakterek kidolgozottak

4.A történet pörgős és izgalmas

5.Már a prológus is nagyon megkapó

6.Nem kellett volna feltétlenül 1D ff-nek lenni, de ennek ellenére is szuper

7.A cím eredeti

8.Igényesen megírt fejezetek

9.Kevés helyesírási hiba

10.Tetszenek a fejezetekhez mellékelt képek

11.Szép hasonlatok

12.Tetszenek a menüpontok

12 dolog a SAJÁT blogomról:

1.Imádom a design-jét 

2.Horrorisztikusra tervezem

3.Krimi beütés

4.Enyhe romantikus szál

5.Démonok, angyalok és lelkek

6.Több epizódosra tervezett

7.Mindenképp végig akarom csinálni

8.Élvezem az írását

9.Az elkövetkezendő részekben több lesz a "vér"

10.Képeket is szeretnék beiktatni

11.Több hasonlatot szeretnék

12.Részletes leírások

Válasz a 12 kérdésre:

1.Wuhh,csodás

2.Harry

3.Hüm, működőképes :)

4.Nekem így tökéletes

5.Csöppet sem az

6.Én nem igényelném

7.A DÉMONOK

8.Még szép

9.Tippem sincs

10.Nálam favorite

11.Lehetnének talán picit hosszabbak

12.Hát persze

Az én 12 kérdésem:

1.Milyennek tartod a blog design-jét?

2.Szerinted min kéne még javítani a blogban?

3.Mennyire köt le téged a történet?

4.Ki eddig a kedvenc szereplőd?

5.Szerinted ki lehet a titokzatos "árny"?

6.Igényelnél több romantikus részt?

7.Hosszabb fejezetek legyenek?

8.Melyik szereplő nem szimpatikus?

9.Vontatott vagy pörgős a story?

10.Olvasható a szöveg?

11.Szerinted összeillik Tessa és Daniel?

12.Továbbra is olvasni fogod a blogot?

Akiknek küldöm:

1.Ártatlan lázadó

2.A titkok mögött

3.Megváltoztál

4.Regina történetek

5.Minden ami kreatív

6.Kék holló

7.Odett

8.Reguiem

9.A víz határa

10.The Young Defender

11.Life Happaned

12.Half-Bloods

1. Fejezet

Sziasztok!
Elkészültem az első bejegyzéssel, remélem tetszik valakinek annak ellenére, hogy páran sablonosnak tartják a történetet. Én élveztem az írását. Ha tetszett nyugodtan iratkozz fel vagy kommentelj.

- Jó reggelt Miss. Cook. – köszöntem a szomszédomnak. Pontosabban a 189 éve meghalt szomszédom szellemének. A háza már régóta üresen állt. Miss. Cook adott kulcsot, hogy ha kedvem van, be tudjak menni hozzá beszélgetni. Azóta sok időt töltök ott.
- Jó reggelt kedvesem. Hová sietsz ennyire? – tudakolta a szellem. Mindig nagyon jóban voltam Miss. Cookal.
- Iskolába. – vigyorogtam. Az utcán lévő emberek megbámultak, azt hitték magamban beszélnek, ők nem hallják őket, nem hallják a lelkeket, a sikolyaikat sem, nap, mint nap hallom amint egy szellem eltávozik a testből, és ha nem a közelben van, nem tehetek semmit, hogy a másvilágra jussos. Borzasztó érzés. Hallani a sok szenvedő sikolyt, de nyugton kell maradnom, hisz nem rohanhatok oda minden halálesethez.
Késésben voltam, úgyhogy befejeztem a filozofálást és rohanni kezdtem. Az elmúlt napokban nagyon sokat késtem, már az igazgatóiba is behívtak. Kapkodtam a levegőt mikor beértem a terembe, az ajtófélfának támaszkodva lihegtem. Victorya lépett be a terembe, ő volt a suli méhkirálynője, arrébb lökött és pedig a padlón kötöttem ki, természetesen minden kihullott a kezemből, mindenki rajtam röhögött. A földön kúszva szedtem fel a tanszereimet, egyszer csak elhalt a nevetés. Basszus, Mr. Braun van a hátam mögött.
- Miss. Jenkins. Azonnal álljon fel és üljön a helyére. – Mr. Braun szólt rám szigorú hangon. Gyorsan összeszedtem a maradék cuccomat és a helyemre siettem. A legszélső sor utolsó előtti padjában ültem. Nem igazán figyeltem az óra menetét, talán el is aludtam egy kicsit, mert mire feleszméltem már kicsengettek. A következő órámra rohantam mikor valaki hátulról fellökött. Na ne már! Egy nap kétszer löknek a padlóra? Magamban fortyogtam.
- Nem látsz a szemedtől? – kérdeztem indulatosan a nekem jövőt. A fiú ijedten hőkölt hátra, nem számított ilyen heves kitörésre. Nem ismertem a srácot, új lehetett a gimiben.
- Bocsánat. – mondta meglepődve.
- Egyébként Tessa Jenkins vagyok. – nyújtottam felé a kezem.
- Daniel Porter. – mondta majd megszorította a kezemet.
Elbűvölő szeme volt, szőkés haja keretezte az arcát, izmos teste pedig tömör lehetett, mint a beton. Talán kicsit túlságosan is elgondolkoztam, mert mire észbe kaptam még mindig a kezét fogtam és idétlenül vigyorogtam. Daniel zavartan nézett, mintha őrült lennék. Ez aztán az első benyomás. Gondoltam és magamban még jó pár szitkot elmondtam. Elengedtem a kezét és hátat fordítottam neki, sietős léptekkel elrohantam. Berontottam a magyar terembe és leültem a helyemre. Itt is a szélső padsor utolsó előtti padjában ültem. És ki más ült le mögém, mint Daniel Porter. De jó nekem! Próbáltam az órára koncentrálni, de hiába, most is elaludtam, még szerencse, hogy előttem Will, egy jó nagydarab srác ült, nem mellesleg ős volt az úgynevezett „barátom” a suliban. Elég rendes volt, mindig megvédett és sose hagyott cserben. Álmomban természetesen feltűnt Daniel. Mily csodálatos. A nap többi része is így telt, órákon aludtam szünetekben meg Willel lógtam. Epédkor a tekintetemmel végig Danielt kerestem. Persze a menők asztalánál ült Victorya mellett. Elöntött a vak gyűlölet.
- Hé, minden oké kislány? – kérdezte Will. Valamilyen oknál fogva „kislánynak” szólított.
- Persze. – feleltem egy kis habozás után.
- Pedig nem úgy nézel ki. Olyan a szemed, mint Darth Vedernek. – vigyorgott Will. Igen, ő is egy hatalmas kocka, bár az igazat megvallva én is az vagyok.
- Á, az új srácot stírölöd? – kérdezte büszke vigyorral. – Ha engem kérdezel irtó dögös a srác.
Igen, Will meleg, de ez engem nem érdekel, legyen az ami akar, ő sem ítél el engem. Ezen a kijelentésén nagyot nevettem.
- Will, kérlek. Ultra dögös. – mondtam kis szarkazmussal a hangomban. Will vállon bokszolt majd barátin rám mosolygott.
- Ha engem kérdezel, szerintem beszélned kéne vele. – bíztatott Will.
- Ugyan, legutóbb csúnyán beégtem. - elég friss volt az emlék szóval el is pirultam.
- Jajj, ne legyél ilyen alamuszi. – mondta és Daniel felé kezdett vonszolni. Először fel sem fogtam mire készül majd megértettem, erőszakosan visszakozni kezdtem, de Will vasmarokkal szorított. Az egész ebédlő minket figyelt. Will megállt a menők asztalánál és mosolygott.
- Hé, Daniel, ismered Tessat? – kérdezte Will. Én egyre idegesebb lettem. Mielőtt Daniel válaszolt volna Victorya közbevágott.
- Ugyan miért ismerne két ilyen lúzert, mint ti vagytok. Na, tűnés innen.
Will és én szégyenkezve ültünk vissza az asztalunkhoz.
- Én mondtam, hogy rossz ötlet. – motyogtam.
- Nem is mondtad.
Hosszú néma percek után Will megszólalt.
- Van kedved átjönni filmezni?
- Persze, péntek van, kicsit leereszthetek.
- Ez a beszéd kislány! – kurjantotta.
Az ebéd utáni órák ugyanolyan szürkén teltek, mint a délelőttiek. Bóbiskoltam, néha jegyzeteltem, de főleg a „sikolyokat” hallgattam. Az utolsó órámról jövet szembetaláltam magam Daniellel.
- Eljössz velem este moziba? – a kérdése meglepett.
- Nem. – feleltem, már elígérkeztem Willhez, ő fontosabb, mint ez a jött ment srác.
- Hát, jó. – rándította meg a vállát csalódottan. Nem sokszor utasíthatják vissza. Daniel Victoryához és Mindihez ment oda, a lányok egy-egy 5 dollárost adtak neki. Tehát fogadás tárgya lettem, De jó nekem.

Feldúltan léptem ki az iskolából. Egyenesen haza siettem. Szinte berobbantam az ajtón.
- Megjöttem. – szóltam, de nem jött válasz. – Megjöttem. – kiáltottam kicsit hangosabban. Erre anyám lecsörtetett a lépcsőn.
- Szerbusz, drágám. – köszöntött.
- Este átmegyek Willhez. – jelentettem ki majd a kanapéra vetettem magam.
- Oké. – felelte anyám félvállról.
- Derek merre van? – érdeklődtem a bátyám után.
- A barátnőjével. – forgatta a szemét anyám. Nem igazán kedvelte Ellat, a bátyám barátnőjét, igazándiból senki nem kedvelte a családban. Vállat vontam és felrohantam a szobámba, felcsaptam egy könyvet és olvasni kezdtem. Este 7 felé becsuktam a könyvem, lerohantam a földszintre, felvettem a fekete bőrdzsekimet és elrohantam otthonról. Sietős léptekkel haladtam Willék háza felé. 5 háztömbbel volt arrébb, a házuk egy nagy, fehér családi ház volt. A bejárati ajtóhoz léptem és bekopogtam. Barbara, Will anyja nyitott ajtót.
- Szia Tessa, Will a pincében van. – mosolygott Barbara.
Biccentettem majd lesétáltam a pincébe. Will a kanapén ült, mellé vetettem magam.
- Szia. – köszönt Will.
- Mit nézünk? – kérdeztem Willt.
- A Bosszúállók 2-re gondoltam. – rándította meg a vállát Will. Nem igazán szereti az akciófilmeket, de mivel már egy hete a fülét rágom e miatt a film miatt most beadta a derekát.
- Ez az. – mondtam önelégülten.
Will betette a filmet a lejátszóba. Ekkor valaki csengetett az ajtón.
- Vársz valakit? – vontam össze a szemöldököm. Will erre csak büszkén elmosolyodott. A pincelejárón egy ismerős alak csörtetett le. Daniel! A szemem kikerekedett és hirtelen olyan méretű harag öntött el, hogy szinte felrobbantam.
- Ez meg miért van itt? – szakadt át a gát.
Daniel kérdőn nézett rám.
- Talán probléma? – kérdezte mély hangján.
A szemem felé fordítottam, a vad düh szinte szétvetette a testemet. Felálltam a kanapéról és Daniel elé álltam, közel hajoltam hozzá.
- Igen, probléma. – gyűlölettől fortyogva ejtettem ki a szavakat, végül ökölbe szorult a kezem és ütésre emeltem. Éreztem, amit az öklöm Daniel arcának csapódik. A fiú fájdalmasan felkiáltott, Barbara rohant le a lépcsőn, egyből a vérző Danielhez rohant, csalódottan nézett rám. A haragom kissé csillapodott, Daniel hazament én pedig kettesben maradtam Willel. Feszült csend uralkodott köztünk.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez lesz. – nézett rám bocsánatkérőn Will.
- Nem haragszom, én reagáltam túl.
Will elmosolyodott, a film végeztével felálltam a kanapéról, Will kikísért. Komoran baktattam haza, kicsit megbántam, amit Daniellel tettem. Mivel nem volt kedvem otthon lenni az anyámmal elővettem a kulcsot, amit még Miss. Cook adott nekem. Kinyitottam a hátsó ajtót és leültem a konyhában. Elég régies ház volt, de gyönyörű, ahhoz képest, hogy évek óta nem lakott benne senki nagyon is tiszta volt. Valami zörejt hallottam fentről. Biztos egy patkány. Megrándítottam a vállam, a zörej egyre erősödött. Egy árnyák jelent meg az ajtóban. Egy fiú lépett be a konyhába, méghozzá Daniel.
- Úr isten! – Daniel ijedtében hátraugrott. – Tessa! Megijesztettél. Egyébként meg mit keresel itt? Hogy jutottál be a házba?
Idegesen vakartam a tenyeremet. Danielék itt laknak? Miss. Cook miért nem mondta?
- Mikor költöztetek be? – kérdeztem Danielt.
- 2 napja. De mond, már el mit keresel itt!
- Én, nem is tudtam, hogy költözött valaki a szomszédba. – hitetlenkedve beszéltem.
- Te a szomszédban laksz? – Daniel is meg volt lepődve.
- Igen, még az előző tulajtól kaptam a kulcsot, nagyon jóban voltam Miss. Cookkal. – zavart mosolyt villantottam Daniel felé.
- Ööö… - Daniel nem igazán tudta mit mondjon, csak állt és feszengett. Szerencsére kapcsoltam.
- Ja, már itt sem vagyok. – mondtam majd az ajtó felé robogtam.
- Igazából, ha szeretnél, maradhatsz. – nyögte ki Daniel.
- De… a szüleid. – makogtam, mint egy veszett mókus.
- Elutaztak a hétvégére. – vágta rá Daniel.
- Akkor, ha nem bánnád… - nem fejeztem be a mondatot, de Daniel már biccentett is.
- A vendégszoba…
- Igen, tudom, és köszi. – mondtam aztán felrohantam a vendégszobába. Elnyúltam a hatalmas franciaágyon, a szoba semmit nem változott, ugyan azok a bútorok, ugyan az a tapéta. A takaró még ennyi év után is finom és bársonyos maradt, kellemes érzés volt, ahogy a bőrömhöz simult.
- Tessa! Mikor jöttél? – kérdezte egy bársonyos női hang.
Miss. Cook! Felnyitottam a szemem és széles mosolyra húztam a számat.
- Nem olyan régen. Miért nem mondta, hogy beköltöztek a lakásába? – vontam össze a szemöldököm.
- Mert akkor már nem jöttél volna át hozzám, és akkor magányos lennék. – sóhajtott Miss. Cook.
- Dehogynem jöttem volna. – feleltem hitetlenkedve. Halk kopogás hallatszott, mire feleszméltem Miss. Cook már el is tűnt.
- Ki az? – kérdeztem idegesen.
- Csak én. – Daniel mély hangja jött az ajtó túloldaláról.
- Gyere be.
Daniel benyitott és leült mellém az ágyra.
- Kivel beszélgettél?
- Senkivel. – mondtam határozottan, majd felpattantam az ágyról és a hátsó kijárat felé iramodtam.